12 óra alatt a filmvilág körül
Reggelig tartó mámor a pesti körúton – A 13. Artmozik Éjszakájáról
Mint a csodálkozó kisgyerek az óriási játékboltban, ahol még tengernyi édességet is talál. Mint a fanatikus sportszerető az olimpiai játékok idején. Mint az izgatott szülő, amikor drága gyermeke performanszát várja a homályba borult nézőtér sorai közül. Ez vagyok én. Ezek közül mind, ahogy lelkileg már napok óta készülök arra az évenkénti eseményre, amikor – általában május közepén – megrendezik a mozik éjszakáját a főváros 5 nagyvásznas szentélyének 19 különböző termében. Egy ritka és felejthetetlen utazás ez, ahol – idén épp 92 film közül szemezgetve – egy egész éjszakás kalandot tölthetünk el sokunk áhított szerelmével, a mindig új arcát mutató filmművészettel.
A napokban rendezik épp a 77. Nemzetközi Cannes-i filmfesztivált. A mozgóképek őrültjeként el is repülnék egészen a francia tengerparti városkába, a közelgő filmmaratonom kilométerköveit azonban jóval közelebb találom magamhoz: most „csak” a tőlem 15 perc sétára lévő körúti Művész Mozi felé veszem az irányt. Mindezt viszont eléggé álmoskásan teszem. Péntek. Lassan este fél 6. El kellene indulnom. Gyorsan eszem. Már sprintelnék is izgatottságom tárgya felé.
A hat mai megírt cikk témái – kezdve a Dyson-gömböktől az egyiptomi piramisokon át egészen a gyilkos bálnákig – még a fejemben pörögnek filmkockák módjára, rá is ébredek, emiatt telepszik rám a lassúság. „De hát pont kikapcsolódni megyek” – fut át rajtam a gondolat, erőt kapok, majd a Szondi utcán és a körúton végigloholva már azon kapom magam, hogy tolni próbálom azt az ajtót, amelyre mindössze egy szót írtak fel: „Húzni”.
Az előtérbe belépve tömeget pillantok meg, hirtelen elcsodálkozva felteszem magamba a kérdést: egy filmes esemény ennyi mindenkit érdekelne? Aztán a falakat beborító színes plakátokat – különösen az idei kedvenc Kék Pelikánomét – pásztázva meg is válaszolom magamnak ezt. Persze, hiszen ez az Artmozik éjszakája, ami filmszeretőknek kötelező, sőt talán az év egyik legjobban várt kulteseménye.
Hívnám Peti bajtársamat – akivel az est folyamán alámerülünk majd a filmek tengerében – de hirtelen találkozik tekintetünk, köszönünk és meg is indulunk első állomásunk felé. Ő tömi magába az energiát jelentő popcornt, hiszen már csupán 10 perce maradt az első vetítés kezdetéig – szokásához híven pedig a start előtt el kell fogynia az adagnak, hiszen akkor már csak a beáramló audiovizuális inputokkal óhajt foglalkozni. Nekem a lecsendüléshez viszont semmi sem kell, elég az, amikor eldördül a startpisztoly és elindul az első képkocka.
18:00-20.10 – Művész Mozi és a Tökéletes Napok
„Ez de jól esett így kezdésként” – hallom a mögöttünk ülőtől. Egyet tudok vele érteni. Wim Wenders német direktor egy japán vécépucolóról szóló egzisztencialista drámáját csak fülig érő szájjal lehet végignézni. Az életigenlő, társadalmi előítéleteket elhagyó alkotás egyből minden percében elvarázsol.
A két óra elteltével hátrafordulok ellenőrizni a nagyérdemű reakcióit: a 120 másik mozikedvelő nagyrészét bevonzotta, keveseket ugyan elálmosított, de azt egyszerűen érezni lehet a Chaplin terem levegőjéből, hogy mindenki valamilyen okból kifolyólag elégedetten és reményekkel telve áll fel a (már kevésbé kényelmes) székéből.
20:40-22:00 – Művész Mozi és a Hulló levelek
A második film kezdete előtt tudatosul bennem, hogy a mozgóképek mellett az atmoszféra és a velem azonos érdeklődésű közönség energiái miatt is ülök most épp itt. Az előző teltházas vetítés után a kisebb – 45 fős – Bódy teremben sem maradt üres hely és ennek én mindig nagyon örvendek. Minél több a néző ugyanis, annál jobban kiéleződnek az alkotás erősségei, könnyebben magával is ragad a hév.
Nos, a finn szerelmi vígjáték tökéletes példa lett az állításomra: azon kapom magam, hogy rendre mindenki felnevetgél, míg a drámai részeknél feszült csend lesz úrrá a nézőtéren. 80 perc hamar elrepült, sokan susmorognak is a stáblista alatt, milyen villámgyorsan lepörgött Aki Kaurismaki Cannes-t is megjárt tavalyi műve. Az elégedettségérzetünk itt átcsap vidámságba.
22:45-00:15 – Puskin Mozi és a Smoke Sauna Sisterhood
Úgy vonulunk át egyik teremből, vagy akár egyik moziból is a másikba, mint a megszállott ultrák. Hangosan diskurálunk az eddig tapasztalt filmélményekről, várjuk mi áll még előttünk és – még mez hiányában is – tudjuk egy idegen társaságra tekintve, hogy bizony ők is odatartanak, ahová mi. Bár lehet csak a csuklókon nyugvó kék karszalagok árulkodóak túlzottan.
A friss levegőről és rövid konklúziók után már elénk is magaslik az Astoriához közeli Puskin Mozi. Itt szándékosan komfortzónánkon kívüli alkotást választunk, amiben nem vagyunk biztosak, hogy tetszik majd. A legnagyobb dokumentumfilm-fesztiválnak számító Sundance tavalyi győztesének azonban nem sokan adnak esélyt rajtunk kívül. Az Amarcord terem meredek üléssoraiban alig tucatnyi érdeklődő foglal helyet.
Bár már megcsappan a nézőszám, előttünk egy olyan pár ül, akik ugyanazt választották eddig, mint mi. Ez az észt szaunavilágról és traumatiált nőkről szóló doku viszont láthatólag náluk sem váltja be az előzetes ígéreteket. Bár többen is kivonulnak a teremből, ők maradnak, de nincs semmi komment, nem tudok lefülelni semmi véleményt tőlük.
Ezért íme az enyém: A túl forgatókönyv-szagú rendezés és az egymás után elmondott tragikus történtek – abortuszról, megerőszakolásról, toxikus szülő-gyerek kapcsolatról – egymás erejét vette el nálam, igaz elgondolkodtatott, de – így utólag belegondolva – hamar átfutott rajtam.
1:25-3:00 – Művész Mozi és Lefkovicsék gyászolnak
Visszatérve már az Oktogon környékére, az éjsötét utcán alig lézeng pár turista vagy helyi, legtöbben egyszínű esernyőkkel taposnak át az esti zuhé miatt felduzzadt pocsolyákon. A mozi ajtaját mostmár helyes irányba elmozdítva pedig együtt konstatáljuk Petivel, hogy legfeljebb fele annyi kitartó filmszerelmest látunk már csak, mint 7 órával ezelőtt. Sokan már otthoni ágyukban fekve hajtják álomra épp fejüket, míg én érzem, hogy a Huszárik terem következő vetítésén teszem majd mindezt.
Be is igazolódik sajnos mindez. A zsidó közösségről és a gyászfeldolgozásról szóló film eleje érdekesen indul, közepén már érzem, hogy elhalványul, mire a legvégére feladom a küzdelmet. 2000-es éveket idéző magyar limonádé. Már becsukott szemeim előtt más történet pöröghet, mikor a fináléra felébredek.
- Nem maradtam le semmiről? – súgom oda a jobbomon ülő Peti fülébe.
- Csak ahogy kibékülnek, de ezt úgyis sejteni lehetett előre – nyugtat meg.
A termet egyébként is hajnali álmosság és bágyadtság lepte el, amely – úgy tűnik – engem is levet a lábamról. Meg talán azért is tudok nyugodalmasan 10-15 percet elszundítani, mert – a plázamozikkal ellentétben – itt a filmmel törődnek a résztvevők, kevésbé a falatozással és az azzal járó hanghatásokkal.
3:20-5:20 – Vörös szobák és a Művész Mozi
Világkörüli utunk másik neve a Miért nézz nem-amerikai filmeket? címet is kaphatná. Visszatérve még az ébredésem utáni gondolatmenetemhez, a Cinema City-s mozikhoz képest a művészmozik előnye az is, hogy olyan alkotásokat is műsorra tűznek, mint az utolsó, soron következő darab: a kanadai Vörös szobák, amelyre már csak a legkitartóbb gladiátorok maradnak az Oktogon melletti filmarénában. Hajnali 3 óra is elmúlt, ilyenkor már valami nagynak kell történnie, hogy végig ébren maradjunk.
A különleges felépítésű tárgyalótermi dráma/thriller egyre jobban sötétül el, ahogy halad a film, mi Petivel pedig egyre jobban élénkülünk. A Bódy teremben körülbelül félházat látok, ahogy körbenézek. Ez a helyszín viszont úgy tűnik, ma nagyon vonzza a nézői kitöréseket, reakciókat. Bár a körülöttünk ölő 20 filmszerető most nem nevet, sokkal inkább elborzad és ámuldozik.
Iszonyú izgalmas végig ez a kanadai remekmű. Senkinek szemére nem jön álom, sőt… a mellettem ülő hölgy előre-hátra dőlöngél, nem bír magával és „Ezt nem hiszem el” mondatokkal kerül extázisba – mint mindenki más a kicsiny teremben.
Kijövetelkor már engedelmeskedek a „Tolni” felirat előírásának, kilépünk Petivel a világosságba, felveszünk helyszíni élménybeszámolót a készülő új podcast epizódunkhoz. Ekkor már fáradt mámor uralkodik el rajtunk. Mint anno 2022-es Szigeten, amikor 4 vagy 5 favorizált előadó koncertjét végigtomboló nap után ugyanígy reggel 6 körül kerültem haza,
Megérte ez a 12 óra? Megérte. Hiszen bejártuk a filmvilágot. Ezentúl pedig már a moziszerető közeg hangulata miatt is élmény az Artmozik éjszakája. Itt nem egy zsúfolt tömegben érzem magam, hanem egy családias, szellemi közösségben.
„Nem akarok olyan klubnak a tagja lenni, amely engem a tagjai közé fogadna”. Ezt az állítását pedig még Woody Allen is átgondolná, csak ide kellene eljönnie – akár jövő májusban. Ha pedig ide utazna, egy lenne közülünk, márcsak azért is, mert ő is biztosan befelé tolná először a Művész Mozi „Húzni” feliratú ajtaját.
Habár az előző cikkünkben már kifejtettük, milyen intézmények állnak rendelkezésre a magyar büntetőjogban az álhírek ellen, de végső sorban leghatékonyabban saját magunk tudjuk kiszűrni ezeket. Nem árt tudni ehhez pár kapaszkodót, mik is azok a tényezők, amelyek alapján felismerünk egy fake news-t.
Fotó: iStock
Rengeteg olyan közösségi médiafelületre regisztrálhatunk, ahol az oldal lényege a felhasználók külsőségeinek mutogatására korlátozódik. Ez viszont nincs így az épp tárgyalt Letterboxdnál /
