(képforrás:npr.org)

Laza szókimondóság, odaütős rímek, csoporthoz tartozás és az e mögött rejtőző bólogatós alapok, szövegcentrikusság. Mindez a tengerentúlról indult – hipp és hopp – már 50 éve. Talán ezzel a körbeírással mindenki felismeri azt a popkulturális jelenséget, életérzést, amely egy szubkultúrából előretörve világunk egyik legsikeresebb és legközkedveltebb zenei műfajává nőtte ki magát, sokféle ágazattal. Boldog Szülinapot Hiphop, rap!

A hip-hop és a rap jelentése nagyon szorosan összefonódik, a különbségtétel kedvéért azonban meg kell jegyezni, hogy amíg a hip-hop magát az életstílust foglalja össze, addig a rap a zenei irányzatot jelenti – „ritmikus szövegkántálásként” lehet leírni.

Kezdetének azt nevezhetjük, amikor 1973 augusztus 11-én egy bizonyos DJ Kool Herc egy bronxi bulit tartott, és egyszerűen csak elkezdett rappelni a dj-pult mögül. Célja, hogy táncra hívja az egybegyűlteket. A többi pedig már történelem.

Ahhoz pedig, hogy megértsük témánk karakteres jellemvonásait és entitását, előbb történetének mérföldköveit érdemes megnézni. A rap és a hip-hop elválaszthatatlan fogalompáros mellé háromszögbe tagolhatjuk be még a fekete közösséget, amire jellemző volt a folyamatos társadalmi elnyomottság és a szegregáció. Ezt az elkülönítést saját maguk is felerősítették mindig etnikai kultúrájuk megőrzése érdekében. Afrikai törzsi, ún. „griot” dobos történetmondásokra lehet visszavezetni a rap kezdeteit. A korszak, amely a mai stílust megalkotta, az 1970-es évek Amerikája volt.

A New York-i Bronx társadalmi összetétele megváltozott ekkortájt. A gazdagabb réteg elköltözött, a szegényebb réteg maradt ott, akik közt felerősödtek a hatalmi harcok, bandaháborúk, drogkartellek, és végül anarchikus állapotok alakultak ki. Többen felszólaltak ez ellen, és hallatni akarták a hangjukat, főleg saját, közvetlen bandájuk biztonsága érdekében.

Ennek a jelenségnek a klubok biztosítottak nyilvánosságot, ahol kezdett megszületni az addig közkedvelt jazz és funky alapjain az ún. old school rap. Emellett a jamaicai zenei irányzat is nagy hatással volt az ekkor már megszületettnek mondható stílusra, aminek fő formája ebben az évtizedben a klubokon belüli szópárbaj volt. Akár a lemezlovas zenei aláfestésével, akár anélkül. 

A 70-es évek végén már lemezek jelentek meg különböző bandák részéről, azonban csak a 80-as évek elején került ki a gettó falai közül az irányzat, mivel ekkor figyeltek fel rá a különböző lemezkiadó cégek. Így a társadalom minden része számára elérhetővé vált a rétegzene, és ekkor kezdett világszintű ismertségre is szert tenni. Ehhez feltétlen szükséges volt a lemezlovasok élőzenés – ezáltal spontán, asszociációs – háttérzenéjét előre megkomponált, egyedi zenei alapra cserélni.

A Bronxból induló zenei szubkultúrának ellenfele akadt a Los Angeles-közeli Comptonban. A népszerűség, a lemezeladások anyagi vonzata és a már említett önkifejezés hatalomra juttatása saját körben főleg verbális harcba torkollott, az irányzatok követői részéről azonban tettleges, erőszakos megmozdulások is történtek. East Coast és West Coast. Olyan nevek, mint N.W.A, Run DMC, 2Pac, Snoop Dogg, Dr. Dre és csapata…

A tetőpont a 80-as évek közepétől a 90-es évek végéig tartott, sok balhé és gyilkosság is kötődik ehhez a korszakhoz, amely után csillapodott a helyzet. Manapság is érezhető az ellentét, azonban valamennyire globalizálódott és egyesült a két fél zenei motivációja.

Hogy miért is tudott csillapodni a helyzet? Közös lett a zenei indíttatás, és az irányzat művelőinek agresszív felfogásából következő fanatikusok tanultak elkövetett hibáikból, tehát a közönség megtanulta kezelni a szövegeket. Emellett pedig konformizálódott a XXI. századi társadalom számára a termék.

Az átlagpolgár származási helytől és társadalmi pozíciótól függetlenül, a zene elfogadható szövegét, mondanivalóját vagy sok esetben magának a zenei alapnak a magával ragadó dallamvilágát, populista vonásait szerette meg. Ebben nagy szerepe volt egy bizonyos fehér, az afroamerikaiak által mégis elismert rapper előadónak, Eminemnek.

A konszolidáció másik oka pedig a közösség véleményének formálása érdekében előadott súlyos aktuálpolitikai, valamint régóta meghúzódó társadalmi problémákra való rávilágítás értékelése volt. Mint a legtöbb zenében, ebben a stílusban is az érzelem megnyilvánulásai vannak döntő többségben, mint a szerelem, közösséghez való tartozás, kötődés vagy a magány, fájdalom. Így hasonlóan a szépirodalomhoz ezt is bárki a magáénak tudja érezni.

Itt kerülhet szóba az a társadalmi elfogadottság, ami alapján a művészethez kapcsolhatjuk az egész stílust – már a szakma is elismeri a rapet, nem csupán a közönség. (Gondoljunk csak az Oscar-díjat nyert, már említett Eminem filmjére, vagy az épp idén Pulitzer-díjat nyert comptoni rapperre, Kendrick Lamarra.)

A XXI. század mostani évtizedében sok formában keveredett vagy továbbfejlődött a stílus. Egyik ilyen a szépirodalom és a színházkultúra művelői által végzett, rapcsatákhoz hasonló, zenei alap nélküli, rímfaragó slam poetry elterjedése, amely már a 80-as években kialakult, de térhódítása a 2010-es évekhez köthető. Emellett megjelent a latin-amerikai hangulatot a hip-hop életérzésével összekötő reggaeton rap és az EDM, azaz az elektronikus tánczenével összekevert trap műfaja vagy a brit drill, amelyek a hip-hop alapelemeit megtartva értek el a világsikerhez.

Ezen műfajok éllovasai, mint Kanye West, Drake, Bad Bunny vagy Travis Scott, megkerülhetetlen kultikonok már manapság. Sokan abban látják a siker kulcsát, hogy ez a zene a nép zenéje, mindenki belekezdhet, mindenki elmondhatja mondanivalóját. A zenei alap dimenziója ezalatt pedig variálható és személyre szabható, mint a fent említett stílusok is mutatják. „To the beat y'all, you don't stop”

Minden zenei műfajban van jó és rossz, személy szerint ebben a lazaság és a mélyebb szövegek fognak meg engem. Főleg, hogy utóbbiban már segítségemre vannak kiváló magyar előadók is…