2025-ben már ott tartunk, hogy mindennapossá váltak az önreflexiók a művészeti alkotásokban. Legtöbbször viszont fárasztó élményként csapódnak le ezek. Kipurcantak, unalmasak, önismétlőek. Na, ez alól pont üdítő kivétel Bíró Zsombor Aurél első – önéletrajzi ihletésű – könyve, amely az őszinteség és humor, valóság és képzelet különös egyvelegével szórakoztatja olvasóit.

Szokás mondani, hogy „humor nélkül mit sem ér az élet”. Ezt vagy valami hasonló mottót vésnék Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek hátsó borítójára, ajánló részébe.

Történetünk főhőse maga a szerző, aki épp saját névváltoztatásán gondolkodik: vízilabda-edző apja után az Attilát kapta meg, de ehelyett ő az Aurélt választaná. Megtartaná ugyan gyökereit az A kezdőbetűvel, mégis elszakadna a szülői mintáitól.

Merthogy ez a regény nemcsak az író gyerekkori emlékeit idézi fel, de apuka és anyuka felnövés- és megismerkedéstörténetéből is kapunk jókora adagot monológjaiban, belső gondolatfuttatásaiban. Húsbavágó és őszinte történetek ezek, mindig kellő humorral fűszerezve.

Az író végig transzgenerációs gátlásokat és hidakat próbál leküzdeni. Odáig is elmegy csattanós történetei végén, hogy a bizonytalanság itthon alapállapot. Felmenőit látva pedig azt látja, hogy a kommunikáció hiánya a kapcsolatok halála. Ezért ő is beszél és feltár inkább, minthogy valami baj történjen a világgal való kapcsolódásával.

Ezek nyers felismerések és szembenézések, de be-bekúszik egy néhol könnyed, néhol erősebb gondolatokat tartalmazó első nagy szerelem-szál, de nincs hiány azokból az ironikus leírásokból sem, amikor saját maga művészi vénáját próbálja meg megfejteni.

Ha már képek és leírások, a magyar főváros számomra legutóbb Beton.Hofinak az első, comic sins mixtapejében hatott ilyen pezsgőnek, napfényesnek, szmogosnak és fiatalosnak egyszerre.

A valóságosság és személyesség mellett a főszereplő különös csavarja abban rejlik, hogy olvasóként nem tudjuk eldönteni, hogy mi az igaz és mi a hamis része ennek a nagy, 170 oldalon át tartó elbeszélésnek.

Ügyesen kanyarog a valóság/fikció határán a multiverzum-filmek és a kettős igazságok korában. Biztos sokan érezhettük már azt, hogy az általunk tapasztalt realitás eltér a másik által látott/hallott sztoriktól. Na, ennek tökéletes korlenyomata ez a könyv.

Átver, miközben nem ver át, hiszen valójában csak szembesít az élet humorával és az írói ambícióit kibontani vágyó mesélő éppen szemünk előtt valósítja meg azt az álmát, hogy egy kész könyvet adjon ki a kezei közül. Mi kell még?

Fő tanulság, hogy no para, ha bárkinek is a 20-as évekbeli énje még bolyong az élet ösvényein, és saját álmának; adott esetben az írásnak él.

A nagy, sokszor művibe átment önbevallások kritikája és kifordítása ez a könyv.

Sőt, sokkal inkább az önmegvalósítás, mint az önbevallás itt a lényeg, hiszen az már azt jelenti, hogy tettünk is valami maradandót.

 ...

Köszi, ha elolvastad!:)