(Képforrás: Port.hu)

Ugye neked is megvan az az érzés, amikor egy társaság „x” témájának táptalajából olyan véletlenszerű „y” témák nőnek ki hirtelen, amiknél csak azon agyalsz, hogy a fenébe kerültél te ide. Majd a kezdeti illemtudó óvatoskodások után a magunkat igazoló mondatok porrá rombolják azokat a bizonyos falakat egymás között. Ez maga az öldöklés istene.

Na az úgy volt, hogy még februárban volt szerencsém látni a Belvárosi Színházban a Még egy kört mindenkinek dán remekmű színházi adaptációját. Én ott eldöntöttem, hogy bizony írni fogok a blogra egy színházkritikát, aztán ráébredtem, hogy nem lenne fair az egyik kedvenc filmem kapcsán írni egy összevetést: egy 10/10-es élményt nehéz überelni, maximum lesajnálnám szegény színházat.

Erre jött a magyar származású Yasmina Reza francia író 2006-os Az öldöklés istene című könyve, valamint a belőle készült színdarab és játékfilm. Előbbinek egyik változatát épp két hete láttuk az újpesti UP-ban Péterfy Bori, Herczeg Adrienn, Pál András, Hevér Gábor közreműködésében – mindezt úgy, hogy a filmet még addig nem, így előítéletem sem volt. Sőt, ez egy teljességgel egy lakásban játszódó kamaradráma, szóval ez több mint alkalmas préda egy cincára.

Két középkorú pár találkozik egyikőjük lakásában, hogy tisztázzák a 11-12 éves gyerekeik közt történt verekedést, amely során egyikőjük egy bottal kiverte a másik két metszőfogát, röviden így szól a történet szinopszisa.

Kezdjük a legelején, hogy ez a darab 90 perces játékideje során megmutatja mindazokat az erényeket, amikért érdemes színházba járnunk időről időre:

Megnevetett, a bőrödön érzed a párbeszédeket, és nem utolsó sorban elgondolkodtat.

(Képforrás: Mala Garden)

A két szülőpár jellemrajza gyorsan körvonalazódik: a gazdagék (a folyamatosan telefonáló jogászapuka és sznob, rideg felesége), illetve a középosztályba tartozó szülők (a wannabe író és a vécéöblítőkkel kereskedő bizniszmen). Ebből fakadóan pedig hamar jönnek is az erre épülő poénok.

A gyerekek verekedése és a baleset okozta feszültség ugyan vissza-visszatér, de ő maguk is érzik, hogy nem tudják megbeszélni ezt a kérdést anélkül, hogy saját gyereküket és saját magukat be ne védenék különböző valós vagy kreált érvekkel.

És ez itt a lényeg: az egymást egyre inkább megismerő, továbbá az – önvédelmi mechanizmus és az alkohol miatt is – egyre jobban oldódó alanyok egyre kevésbé veszik figyelembe a másik érveit, egyre inkább érvényesül az öldöklés istene, ahol a cél az egyszemélyes önigazolás. Másképp ugyanis nem lehet érvényesülni ebben a világban, csak ha meggyőzöl mindenkit saját igazadról.

Persze, körkörös módon a végén eljutunk ismét az elejére.

Azaz nem jutottunk semmire a gyerekek ügye kapcsán sem, de egymással szemben is csak egyre több probléma ütközött ki. A kérdés már csak az, hogy versengünk vagy beletörődünk. Kicsit nihilista, kicsit túldramatizált ez az életkép, de c’est la vie, ugye.

A látott színdarabban mind a négy színész remekelt, de számomra főként az általam már korábban is ismert Péterfy Bori-Hevér Gábor (DiCaprio magyar hang) vitte a prímet. Előbbi egészen kitörő energiája kontrollálta szinte végig a színpadot, de tényleg mindegyikőjüknek jár a taps a dialógusok életrekeltése miatt.

Ami a filmet illeti, Roman Polanski ’11-es mozijában a Kate Winslet-Christoph Waltz-Jodie Foster- John C. Reilly négyszög is igencsak impozáns, de ez az egész sztori (hörcsögöstül, hányásostúl, virágdobálostúl) azért a filmvásznon már sokaknak túl színpadias lehet, kellenek ide a tömött sorok, a füstszagú terem és a kiöltözős színházba járás.

(Képforrás: iMDB)