Eljutottunk oda, hogy nem szabad mindent. Sőt, egyre kevesebb mindent szabad: egyre szűkebb térben mozog itthon a kultúra, fogyasztóira pedig egyre jobban jöhet rá a klausztrofób érzet. Egyes elveket való támogatott platformokat tolnak előre, de mások szűkölködnek, igen durva retorziókat szenvednek. Most összeszedtem az elmúlt évekből azt az 5 pillanatot, amely egyszerre bizonyítja az itt leírtakat, másrészt szembesít: egyre mélyebbre megássák a nyilvános magyar kultúrának azt a bizonyos sírhelyét… ahonnan már kurva nehéz lesz kimászni.

Átvezető

Újra itt a „3 T korszaka”. És most itt nem feltétlenül Trianontagadó Tibire gondolok a Bëlga sorait megidézve. Sokkal inkább arra a támogatott-tűrt-tiltott trióra, ami a szocializmus kultúrpolitikáját is meghatározta – 2025-ben pedig újra ugyanígy kategorizál az államhatalom.

Azt szögezzük le, hogy bárkinek a pártján (pártja mellett) állsz, abban nem lehet kérdés, hogy a művészeteket és a kultúrát – aminek örökérvényűen a világ és a benne élő emberi természet sokszínűségének megmutatása, a tudat szórakoztatása a célja – egy fejlődő és egyéni szabadságot elismerő országban egyszerűen nem lehet korlátozni!

Na de mi is pontosan az az 5 említett pillanat?

1. Alufóliás irodalom

Mindegyik pontom egy-egy művészeti ágat érint, és így logikus is, hogy az egyik legklasszikusabbnál kezdjük: az irodalomnál.

„A magyar irodalom 80 százalékát kukáznám.”

Ez a mondat sajnos néhány éve elhangzott, és nem, nem egy kiskocsma vécéjében, miközben a piszoárban lógó kis focikapukra próbált célozni pár megfáradt honfitárs… hanem a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója nyilatkozta ezt nagy határozottsággal. Ehhez egy kultúrát szerető, világra nyitott ember nem is tud mit hozzáfűzni, ez a megszólalás elárul mindent a megszólalóról és arról, amit képvisel.

Ez az attitűd pedig sajnos azóta is érezhető: mindenki emlékezhet a 2023-as LMBTQ+ könyveket érintő fóliázásra. Oké, nem értesz egyet vele, de azért meghallgatni (elolvasni) hadd lehessen már a másik világlátását, míg az nem lázító (és bár nem olvastam mostanában gyerekkönyveket, de ezt nehezen hiszem ezekről). Valós problémákat fejtegető ideológiákat meg amúgy sem lehet celofán mögé rakni. Vagy ahogy anyám mondaná: „Ha a rendetlenségre szépen rácsukjuk az ajtót, attól nem lesz tiszta a lakás.”

No, meg az Álom.net is még fennmaradt valahogy, nem kell azt eltüntetni, megvan annak a saját helye a magasművészet legalsó polcán… A nagyérdemű úgyis eldönti, minek hol a helye hosszabb távon.

Lehetne még itt fejtegetni, de menjünk tovább a második problémára. (Nem, erre a listázásra nem Puzsér Sznobjektív c. műsora adta az ihletet, max egy kicsit.)

2. Zene helyzete, amitől nemcsak Kodály, de Petőfi is forog a sírjában

Tudom, a rádió haldokló műfaj, de az elmúlt években a Petőfivel végig vitt merénylet még így is kiakasztó egy dolog…

-„Csak magyar zenét játszunk”

-Ez üdvözlendő! Kiket? Akkor remélem változatosan olyanokat, amelyek a fiatalabbakat és az idősebbeket is buzdítja a rádió vagy legalábbis a magyar zenék hallgatására!

Erre…no komment. A cikk írás közben screenshotoltam ezt a képet, nem tudom felfogni, ez hol tükrözi a magyar zenehallgatási igényeket. Mert rendben van, nem kell minden releváns meg feltörekvő magyar előadót játszani, de hogy a 90%-uk feketelistás és megragadtunk 10-15 évvel ezelőtt (mint bármelyik fővárosi szórakozóhely dj-ének kövület playlistjei), azért az megint sokat elmond, például, hogy félnek a művészektől és a műveik erejétől.

És akkor jöhet ide pluszban a Carson Coma kritikus megszólalásai után utolsó percben lemondott brüsszeli koncertjének a sztorija vagy a Beton.Hofis A38-as koncertfelvétel, ahol sikerült kisípolni pont azt a rendszernek nem tetsző egy szócskát a Bagira c. trackből. (Ez adta egyébként ennek az írásnak is az alapötletét.) De hát a negatív reklám is reklám, ugye.

Emlékeztek, melyik hazai koncert ment tavaly hatalmasat, ugye? Rengeteg ember, teli aréna, háromszor meg is töltötte a Pusk… Ja, nem: Ákos kapta az „Év Koncertje” díjat a Petőfi Zenei Gálán, (+: az Ismerős Arcok meg az Év Zenekara díjat.)

3. Színház az egész élet

A legtöbb társulat, és így rengeteg színész is nehéz pénzügyi helyzetben éli mindennapjait, de erről még a jelenségről még később lesz szó. Itt beszélhetnénk az SZFE-s történetről is, de a 2024. március 15-ei gyerekeket riogatós ünnepi performanszról is, ami szerintem a színházi létforma teljes megcsúfolása volt.

Ebben a pontban viszont a fókusz a Nemzeti Színház közelmúltbéli eseményein lesz. Mégpedig azon a baleseten, amiben Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó súlyosan megsérültek, miután több métert zuhantak egy Rómeó és Júlia előadás közben. Az ok egy rosszul rögzített színpadi elem, a következmény: semmi. A színházigazgató nem magyaráz meg semmit, de ebben a mai kulturális közegben nincs is rákényszerítve, hogy megszólaljon bajos dolgok kapcsán.

„Benne volt a levegőben, hogy valami történni fog… A kollégák többször is jelezték, hogy veszélyes a díszlet, mégsem történt semmi.” Ezt az azóta a színháztól már távozó Udvaros Dorottya nyilatkozta. A színházban az emberen van a központ: aki írta a darabot, aki azt a színpadra viszi, és az emberen, aki a közönség soraiban ülve adja át magát az élménynek. Nos, ha a színház nem becsüli meg a színészeit, akkor a kultúra állapotáról az is sokmindent elárul.

4. Harcoló filmesek

Lassan kiventilálom itt magamban a felgyülemlett gondolatfolyamokat, de előtte rá kell térni az NFI-re... Első filmeseket támogató Inkubátor-program off, milliárdokkal megtámogatott történelmi filmbalesetek, kitagadott régi motorosok.

Andy Vajna alatt viszonylag következetesen működött a magyar filmvilág, jöttek is a nemzetközi elismerések (Saul fia, Mindenki, Testről és Lélekről), aminek az államhatalom együtt is örülhetett a közönséggel és a szakmával. Az elmúlt pár évben viszont mintha ketté vált volna az itthoni közeg.

A nullapénzből készült Magyarázat mindenre, vagy a 27 c. kisfilm velencei, valamint Cannes-i fesztiválsikere, a Futni mentem számai, vagy az államtól függetlenül megrendezett, hosszú évek után idén februárban újrainduló Magyar Filmszemle. Ezek létéről mintha alig vett volna tudomást (és irigyelné) a Nemzeti Filmintézet. Igaz, most már kezdenek rájönni, hogy színvonalasabb produkcióhoz az urambátyámozáson túl hozzáértő szakemberek is kellenek (Hunyadi, Hogyan tudnék élni nélküled?), ami előremutató, de!

Az, hogy fontos, társadalmilag széles körét érintő filmek mögé (És mi van Tomival?; Hajdu Szabolcs-trilógia) nem állnak be, és grátiszból kell a filmes stábtagoknak összerakni a filmet, hogy az elkészülhessen. Na, ez a hozzáállás végtelenül mérgező.

5. Kiállított kiállítások

Ezt már nem húzom hosszúra. A világ aktuális eseményeit bemutató World Pressről a gyerekek kitiltásának történetére valószínűleg mindenki emlékszik. Ezzel pedig meg is mutatta az irányvonalat a rendszer: már nemcsak a jövőbe, de jelenbe sem megengedett körbenézni.

Ezt pedig még A tanú Virág elvtársa is megirigyelné.

„A tények makacs dolgok.” És: „Hagyjuk meg a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának.”… no meg a tényekről való szabad gondolkodást is…