Mert „a világ: hangulat."

2023. február 8-át írtunk, amikora sok, komor, téli szobában töltött este – megelőlegezve a koncertszezont – megfelelő alkalomnak tűnt ellátogatnunk egy ellazulást ígérő akusztikus koncertre a Margit-híd budai hídfő megálló közelében, a Margit körút 16. szám alatt elterülő Manyi Kulturális Műhelybe. Ezelőtt még nem jártam itt, de sose vagyok rest elmenni a végtelennek tűnő fővárosi lehetőségek valamelyik eddig ki nem nyitott fiókjába. Meglepően kellemes és atmoszférikus hely fogadott minket, amelyet az egyszerre nyarat idéző LED-lámpák, illetve a szocialista raktárakra hajazó grafitivel összeírt falak idéztek elő (CIPOE-t nem találtam, jelentem.)

Apró várakozás és a széles csapoltsör-választék átpásztázása és egyik megkóstolása után meg is érkezett Henri González alias Henri Gonzo – egy szinte egész termet bekapó kalap és egy szál gitár társaságában. Fel is lépett gyorsan a körülbelül 50 centiméter magasra kiemelkedő színpadra. Szinte köztünk ült, azzal a 100 főt hallgatóval együtt, akik a kilences kezdésre eléggé kitöltötték a rendelkezésre álló teret.

Aki nem ismerné a fellépő fiatalembert, ő a 2011 óta létező Fran Palermo frontembere, de egyénileg és másik zenekarával, a Papírsárkányokkal is ismert tagja az underground indie-nek itthon. A koncert másfél órája lenyűgözött, és a 90 helyett olyan 40 percnek tűnt az egész melankólia. Mert bizony alámerültünk a melankolikus-egyszálgitáros feldolgozásoknak.

Volt itt Cseh Tamástól kezdve, Kispálon át saját szerzeményig sokféle erős darab. A gitár és a néhol bekúszó dob mellett főképpen a szövegcentrikusság lépett előtérbe. Mindenki rajta tartotta a szemét, de volt egy-két elmerengő, távolba néző tekintet is a piros fénnyel beterített közönségben.

Mi pedig este tíz óra táján nemcsak, hogy elégedetten, de átszellemülve és elvarázsolva szálltunk fel a 4-es 6-osra, ami való igaz, hogy hazavitt, de közben fejben még ott maradtunk egy darabig a Manyiban.

2024 áprilisának legvégén viszont már a testem is visszavitt ide. A Manyi és Henri Gonzo volt újra a főszereplő. A téli melankóliát most tavaszi nyárváró hangulat, a csapolt sört kisfröccs fehérből váltotta föl. A két etapra bontott koncert első fele inkább angolnyelvű zenékre koncentrálódott, míg a második részben – az énekes-dalszerző kubai származását előhozva – latinosabb gitárszólókat is hozott magával. A texasi viszkis hangulatból karibi szivarfüstbe mentünk át lassan, óvatosan, miközben mindenki kellemesen elkalandozott messzi tájakra.

A Manyi pedig annyira tökéletesen és otthonosan illeszkedett ehhez, mint maga ez a keresztnév mindannyiunk kedves, aranyos nagymamáihoz.

És hogy miért írtam le mindezt?

Egyértelmű, hogy manapság a gyorsaság és a pörgés jellemzi a kultúrafogyasztásunk nagy részét. Nem szabad viszont elfelejtenünk, mennyire szükségünk van a lelassulásra és az egyszerűségre. Egy szál gitár, egy üveg bor, egy üdítő séta vagy egy mély beszélgetés által olyan élménnyel ajándékozhatjuk meg magunkat és lelkünket, amit ebben a stresszes élettérben – 2024-ben – már semmi más nem tud megadni.